Könyvújdonságok – Magvető, november

A Magvető novemberi újdonságai

Csabai László: Száraz évszak

Páros novellák

„Nem embertől származó ujjnyomok egy áldozat torkán.”

Motoros siklóernyő köröz aggasztóan alacsonyan a folyóparti fák fölött. Egy embert minden indok nélkül megvernek és lelöknek a kompról. A villámfényben felbukkanó diáklány kísérteties nyomai a külvárosi villamosmegállótól egy másik földrészre vezetnek. Egy lánynak szeretkezés után mindig pokolian megfájdul a feje, mégsem képes abbahagyni a titkos találkákat.
Csabai László két Szindbád-regény után megjelenő új könyvében páros novellák (a szerző szavaival élve „duovellák”) szerepelnek, melyek párhuzamos történetekként összefutnak a nem is oly távoli végtelenben. Az elbeszéléspár darabjai között többféle kapcsolat lehetséges: a másodikban folytatódik az elsőben elkezdett történet, ugyanazon a helyszínen játszódik a két sztori, néhány epizód azonos, esetleg az első elbeszélés egyik mellékszereplője a másodikban főszereplővé lép elő.
Az olvasás ezúttal is izgalmas nyomozás: minden apró motívumnak jelentősége van, és a könyvben előre haladva egyre inkább megerősödik bennünk a sejtés, hogy valami nagy és sötét titok lappang mindennek a háttérében.

Lakatos István: Óraverzum

„A gépiek kegyelmezzenek nekünk!”

Óraverzum. Ősi, gigászi gépezet, fogaskerekek hajtotta, mechanikus naprendszer.
Mirkó, Seon királyának fia többnyire magányosan múlatja idejét a Fellegvár titkos folyosóin csatangolva. Egyetlen barátja a szórakozott, ám talpraesett nagynénje, Szaffi, aki szabadidejében hihetetlen masinákat bütykölget. A hétköznapok azonban izgalmasabbá válnak, amikor gőzhajók jelennek meg Seon egén. Szerte az Óraverzumból sereglenek a bolygóra, hogy megtekintsék az évszázad látványosságát, a légfelléreknek nevezett óriási lények vonulását. A betegeskedő Mirkót a felfordulás elől nagynénje egy szedett-vedett komédiás társulat rozzant hajóján a Holdra küldi, a nagyapjához – csakhogy a bolygót mozgató szerkezettel valami nincs rendjén, így könnyen lehet, hogy ami izgalmas kalandnak indult, lidércnyomássá változhat.
Lakatos István, Az Év Gyermekkönyve díjat nyert Dobozváros szerzője ezúttal is bebizonyítja, hogy fantáziája kimeríthetetlen. Második regénye egyaránt szól gyerekhez és felnőtthöz, mesél családról, kiüresedett emberi kapcsolatokról, eltemetett titkokról – mindezt sziporkázó humorral és sok-sok kalanddal.

Cormac McCarthy: A síkság városai

A vadnyugat alkonya
Fordította: Galamb Zoltán

Maguknak való cowboyok, akik ritkán szólalnak meg, de ha igen, annak súlya van. A magányos emberek bajtársiassága, leleményes és megszokhatatlan összhangjuk a természettel és otthonos idegenkedésük az úgynevezett civilizációtól. Az erőszak kíméletlen élessége. A Határvidék-trilógia záró darabjában, A síkság városaiban minden benne van, amiért Cormac McCarthyt nagyra tartják tisztelői: a vadnyugat alkonya elemi erejű, egyszerre realista és mégis jelképessé váló ábrázolásának lenyűgöző eszköztára.
A Vad lovak és az Átkelés című könyvekben megismert cowboyok, John Grady Cole és Billy Parham története A síkság városaiban végzetszerűen fonódik egybe. Az Egyesült Államok déli határvidékén játszódó történetben múlt és jelen, Amerika és Mexikó konfliktusos találkozása szikrázik fel. Vajon eleve elrendeltek-e a történeteink, vagy a barátság és a szerelem kötelékei újraírhatják-e a sorsunkat? McCarthy kíméletlen és lenyűgöző tablót nyújtva keresi a választ a Határvidék-trilógia megrendítő fináléjában.

Boldizsár Ildikó: Meseterápia a gyakorlatban

A mesék szerepe a nevelésben és a gyógyításban: esettanulmányok

Ritka és különleges esemény kiadónk életében, hogy évek óta figyelemmel kísérhetjük egy terápiás módszer születését és egyre szélesebb körű elterjedését. A hét kiadást megért Meseterápia című könyv mutatta be először a Boldizsár Ildikó által kidolgozott meseterápia elméletét és alkalmazási területeit, s ehhez kapcsolódtak azok a gyűjtemények, amelyek szintén a terápiák során használt meséket gyűjtötték egybe. A Mesék nőkről férfiaknak, Mesék férfiakról nőknek, Mesék anyákról, Mesék apákról, Mesék életről, halálról és újjászületésről, Mesék testvérekről testvéreknek, Mesék boldog öregekről ugyanis egyfajta segédanyagnak tekinthetők a meseterápia módszertanához, miképpen a Mesekalauz című nagysikerű kötet is. A sort a most megjelenő Meseterápia a gyakorlatban folytatja, amely minden kétséget kizáróan mutatja be, hová fejlődött a módszer négy év alatt. Boldizsár Ildikó akkreditált képzések formájában tanítja a metamorphoses meseterápiát, s mintegy száz tanítványa eseteiből válogatta a kötet anyagát, mégpedig azzal a céllal, hogy bemutassa, milyen sok területen és hatékonysággal alkalmazzák manapság módszerét. Ha csupán életkorok szerint tekintjük át a különböző eseteket, találunk közöttük kisbabákkal, óvodásokkal, kis- és nagykamaszokkal, fiatal és érett felnőttekkel, valamint idősekkel kapcsolatos esettanulmányokat. A terápiás helyzetek is ugyanilyen sokszínűek: például dadogó és szorongó óvodások, veszteségek feldolgozására szoruló, tanulási nehézségekkel küzdő kisiskolások, halmozottan sérült, fogyatékkal élő gyerekek, helyüket nem találó kamaszok, pszichiátriai és krónikus betegek, alkoholisták jelennek meg előttünk sorra, élettörténetükkel és a hozzá kapcsolódó mesékkel együtt. A harminchárom esettanulmány meggyőző bizonyítéka annak, hogy a meseterápia nemcsak megtalálta a helyét a terápiás módszerek között, hanem az élet minden területén eredményesen alkalmazható.

György Péter: A hatalom képzelete

Állami kultúra és művészet 1957–1980 között

Mennyire süllyedt a múlt mélyére az államszocializmus korszaka? Mintha az egész akkori világ egyszerre veszne el Muhi és Mohács messzeségébe, közben reflexei, szokásai a mai napig meghatározóak, sokszor anélkül hogy ezzel egyáltalán tisztában lennénk. György Péter új könyvében az emlékezet antropológusaként ered a közelmúlt nyomába; az 1957 és 1980 közötti időszak kulturális közegeinek hatalomjátszmáit, attitűdjeit és mentalitásait vizsgálja textusok és kontextusok együttes elemzésével. Mit tudunk kezdeni a Kádár-korban ünnepelt, megbecsült, mára azonban antikváriumok mélyén porosodó életművekkel? Mit kezdenek velünk ezek a szövegek és festmények? Miképpen közvetítette a kor absztrakt-pragmatikus ideológiáját a film? Milyen máig ható következményei vannak az akkori építészeti vitáknak? Milyen volt a kulturális és mindennapi tér abban a világban, amelyben olybá tűnt, megáll az idő?

Horváth Viktor: A vers ellenforradalma

A versírás és versfordítás tanulása és tanítása

Hogyan írjunk és fordítsunk verseket?

A rajztanárok rajzolni tanulnak, a hegedűművészek hegedülni, a színészhallgatók színészkednek, és ez így van rendjén. Az irodalom is művészet, azonban itt az intézmények elfelejtették az alkotva tanítást.
Most újra fel kell fedeznünk, mert tanulni saját élményekkel lehet, mert tehetségre nem lehet kiképezni, de szakmára igen, mert a zseni szakismeret nélkül eszköztelen dilettáns, mert a rúdugróknak, konyhai mosogatóknak és atomfizikusoknak is éppúgy szebb az életük az írástól, ahogy a zenétől, tánctól is, és mert a közgazdászok, asztalosok és politikusok is jobb szakemberek lesznek, ha művészeteket tanultak. Vissza kell vennünk az iskolába az írásoktatást, különben lehúzhatjuk a rolót. És mert írni jó.
De hogyan csináljuk? A magyartanárokat nem képezték ki írásra, írástanításra végképp nem, és az egész terület a szent megközelíthetetlenség ködébe rejti magát. Mer ilyesmibe belefogni normális ember? Illik ezt?
A vers ellenforradalma verset írni tanít, és tanítani tanít. Egymásra épülő feladatokkal újítja fel a hagyományt, és javaslatot tesz egy élhető tantervre: az alkotáselvű irodalomoktatás programjának kidolgozására.

Majtényi László: Romok ormán

Magyarország legújabb történetei

A romok, melyeknek ormán a szerző széttekint, a szétvert harmadik köztársaság romjai. A köztársaság egy jogi vázra épült, a neve alkotmány. Majtényi László – egyebek közt – jogász, hivatalból is dolga van az alkotmánnyal. De, mint e kötetből kiderül, az alkotmány az ő számára elsősorban nem szakmai, hanem világnézeti és erkölcsi kérdés. Arról van szó, hogy kik vagyunk mi együtt, a közös magyar állam polgárai; hogyan kell az államnak bánnia velünk és mindazokkal, akik a területén élnek, és hogyan kell nekünk egymással bánnunk. Lehet erről jogi bikkfanyelven is beszélni, de akinek fontos, hogy az állam szabad és egyenlő polgárok politikai közössége legyen, nem így beszél róla. Hanem a mindennapi élet gazdag, érzelmekkel telített nyelvén. Ha van hozzá tehetsége, az irodalom emelkedettebb nyelvén. Majtényit írói képességekkel áldotta meg a sors. Így a kötetet alkotó írások nemcsak arról tudósítanak, hogyan épültek föl – botladozva, de mégis – a köztársaság intézményei, aztán hogyan rombolták le őket, hanem arról is: hogyan éltük meg mi, magyar állampolgárok a keletkezés, az erózió és a pusztulás éveit. De legkivált: megfogalmaznak, őriznek és továbbadnak egy nagyszerű hagyományt, melyhez a magyar történelem még vissza fog kanyarodni. (Kis János)

Balaskó Ákos: A gépház üzen

Balaskó Ákos onnan indul ezzel az első kötettel, ahová körülbelül a harmadik után szoktak eljutni. Mintha kihagyta volna saját pályakezdését: rezignált, bölcs hang, semmi nagyotmondás. Ironikus, éleslátó odafordulásából hiányzik minden idealizmus és lelkesültség. A rezignáltság azonban sok kortársával ellentétben az ő költészetében nem póz, hanem alapállapot: az elemeire csupaszított, erjedő, pusztuló világot mutatja fel a versek kinagyított képkockáin. Tárgyilagosan ábrázol, nem beszél mellé, nem kendőz. Ismeri az anyagát: a tönkrement, félresiklott életeket, a megereszkedő emberi bőrt, a penészedő, hámló falat, a nejlonotthonkát. És ismeri azt a költészeti hagyományt is, amelyhez a maga már most rendkívül eredeti módján kapcsolódni kíván. „Elő kell bújni egyszer, / ahogy egy keddi délelőtt / a szürke hó alól a / járdaszegély, a kockakő.” – írja. És egyszer csak előjön ezzel a könyvvel. Odateszi, ahogy mondani szokták, hogy tessék, ez van. Éles képekbe sűrített sorsdrámák. Kemény versek, mint a bazalt. És sötétek, mint a bazalt: ellenállnak majd az időnek, és lehet építkezni belőlük később, ha újabb utak kellenek, másfelé. (Tóth Krisztina)

Scherter Judit: Utazás Hiába

„A vers többet tud rólunk, mint mi magunk” – Tóth Krisztina

Az Utazás Hiába narratív versei önmagukban egy nagyobb történet töredékei, egymás mellé rendezve pedig egy hosszabb történetet, sőt sorsot sejtetnek. Az élesen megrajzolt pillanatok (a tálban felejtett, penészből szakállt eresztő málna, a folyópart a suhanó, felnéző evezősökkel, a fülét szemüvegszárral piszkálgató öreg férfi) mind-mind olyan jelentéktelennek tűnő részletek, amelyek később mégis fellökődnek az emlékezetünkben, és emblematikus sűrűséggel válnak egy-egy időszak emlékképeivé. Mert az emlékezet éppen úgy működik, ahogyan ezek a versek: nem a lényeges, hanem a jelentéktelen, mulandó pillanatok égnek a tudatba, a vonuló madarak, egy székre hajított bársonyruha, a sülő rákok szaga egy tengerparti sétán, vagy egy csók különös íze egy autóban. És ezek az emléktöredékek kísérik aztán halálig az embert, ezekből a mozaikokból állítjuk össze azt, akik voltunk: valahai, eltűnő arcainkat.

Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk

Minden nőnek van egy története, amit nem mesél el

Turi Tímea verseiben gyakran a nem-beszédet, a beszédes hallgatást bírja szóra. Ott kezd el beszélni, ahol mások elhallgatnak, és ott teremt csendet, amit hajlamosak lennénk túlbeszélni. Finom, érzékeny líra ez, amely tisztában van saját törékeny mivoltával és az önirónia páncéljával is felvértezett. Távolságot tart, hogy a közelbe férkőzzön, lett légyen szó nőkről és férfiakról, apákról és anyákról, merthogy ebben a lírában duális tengelyek vannak, a középpont pedig talán a mindnyájunkban továbbélő gyermek, aki ha igazi gyerekkel találkozik, maga is új nyelvet keres. Turi ezeket a nyelvjátékokat analitikus szellemességgel párosítja össze. Így lesznek az apró megfigyelések, létezésmorzsák, napadagok közös és közvetlen történetté.