Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene

„Végtelenül keserű, reménytelen világ. Mesterien, aprólékos gonddal és nagy erővel megszerkesztett szöveg.” (Gaborják Ádám, Élet és Irodalom)

Egykorvolt, leépült majorsági telep valahol a közelmúlt Magyarországán. A romok között néhány ember. Személyiségük lassan felszívódik, mint egy vérömleny. A térképen sincsenek rajta. Amnéziás múlt. Vak jelen. Vajon mi történhet még velük a peremen? Elég sok minden.
Kiss Tibor Noé elbeszélői tehetsége ezt a végvidéket szubtilis és láthatatlan drónként pásztázza végig és deríti fel. Az Aludnod kellene mozaikrészletekből összetapadó állapotregény, aprólékos-pontos atmoszférapróza, amely a szenvedő szerkezetek és vegetatív létezésformák kétségbeesett cselekvésmintázatait, legutolsó emberi küzdelmeit kegyetlen élességgel és kíméletlen, a melankóliát sem nélkülöző iróniával írja le.

Részlet a kötetből

A tücskök ciripeltek, fütyörészve biciklizett az úton. A szandálban nehezen tekerte a pedált, pedig a dinamót be sem kapcsolta. Minek kapcsolta volna be, nem működött. A faluban nem tudott újat venni, a városban meg már évek óta nem járt. Néha elzúgott mellette egy autó. Idegesen kerülgették, volt, aki rádudált, de ő nem ijedt meg, biciklizett tovább. Legközelebb felveszem a foszforeszkáló mellényt, bele fogtok vakulni, kiabálta. Az öklét is rázta volna, de nem akarta elengedni a kormányt.
A szántóföldön egy szarvas ácsorgott, nem mozdult. Harangozó Pali óvatosan lefékezett, de a bicikli úgy nyikorgott, hogy az állat ijedtében megugrott. Gyáva nyúl, morogta, majd leemelte a válláról a tangóharmonikát. Mire nagy nehezen megcélozta vele a szarvast, az már el is tűnt a bokrok között. Csak az agancsai villantak fel a sötétben. Ha megolajozta volna a biciklit, akkor most lőhetett volna egy trófeát, vonta le a tanulságot. Nagyon elkeseredett. Még soha nem evett szarvaspörköltet.